Híd az ismeretlenbe

A holdfény vastag hidat vetített a csillogó-csobbanó tenger állandó mozgásban lévő, mégis az örök mozdulatlanságra kárhozatott vízére. A lány és a férfi csak ültek a parton szótlanul. A csend összekötötte őket. Másokat szétválaszt, de őket csak még szorosabb kötelékkel egymáshoz vonta…

Mindketten feketék voltak.

Az alakjuk, ahogy a fénytelenségben léteztek.

Ám ahogy egymásra pillantottak, a fénytelenség szűnni kezdett. Két csillogó szempár elég volt a Fény születéséhez. Ám a Feketeség alattomos, lappangó ősállat. Ravasz. Okos. Zseniális! Tudja, miként uralkodhat el az elméken. Ahogy az éj leplet von a tájra, mely a világosságban oly csodás, oly egyértelműen gyönyörű és hívogató… éjjelre meglapul a Szépség.

Pedig az éjnek is megvan a maga szenvedélyes szépsége, ám sokan félnek tőle; de nem az, aki sosem látta a Fényt.

Az Éjszaka Gyermekei voltak ők ketten, ez a lány és ez a férfi, kiknek az Idő apró szemcsékből szőtt ruhát, s ez a ruha még félig sem volt kész. Ha elkészül, a két lélek kiszabadul földi ketrecéből. Ám ennek még nem jött el az ideje.

A lány megmoccant. Nem szóltak. A férfi csak kérdezni akart, de nem tette. Tudta, elrontana valamit végzetesen…

A Hold rájuk fordította lapos arcát, szinte vigyorgott. Hogyhogy ezek nem félnek az éjtől, ettől az örök vándortól? Csodálkozott a Hold, de aztán lustán odébb ballagott. Nem volt mit nézni ezen a két sötét alakon, akik mozdulatlanságukban észre sem vették, ahogy figyelik őket.

Figyelte őket nem csak a Hold, hanem az Éj, a Nappal, az Idő is, meg az Élet és a Halál. Vitáztak. Egyik sem tudta, mi következik most. A lány nem szerette az Életet, de a Halál érezte, hogy ez nem igaz. Az Éjszaka magának akarta, a Nappal azonban szintúgy. Ő a férfit is akarta. Tudta, hogy ahol a lány van, ott van a férfi is. Ez íratlan, egyértelmű törvény volt.

Az Idő csordogált, de közben figyelt. Ő kivárta, míg neki kedvez a szerencse.

Ekkor a lány felsóhajtott, s a Hold, az Éj, a Nappal, az Idő, az Élet és a Halál megdermedt. Ilyet még senki sem tett… mi jön hát most?!

A férfi azonban elmosolyodott. Kissé kesernyésen, kissé csikorogva, mintha rég csinálta volna ezt, de mégis… megtette. A lány tán nem is látta, csak érezte, hogy a férfi mosolyog, mert közelebb húzódott hozzá, s ujjaik úgy kulcsolódtak össze, hogy a Halál nem bírta tovább és elmenekült. Az Élet s a Nappal ragyogott… a Hold pedig lejjebb mászott az égről, hogy átadja magát a Napnak. A lány és a férfi mozdulatai uralták most a világot.

A férfi is megmoccant. Ajkához húzta a lány keskeny, kecses kezét, majd csókot lehelt rá. gyengéd, alig-mozdulat volt ez, mégis elég ahhoz, hogy az Éj is elröppenjen végleg. A két alak a félhomályban ült tovább a parton. Alakjukat valami körbevette, beburkolta, megemelte a s örökké tette… ezt a valamit nem tudta megfejteni egyik leskelődő sem, mert ez misztérium volt. Sokan, sokféleképpen hívták, de az egyezményes neve mégiscsak a Szerelem volt.

A Szerelem, ez a rózsaszín leányka most szökkent elő az egyik odvas barlangból, ahol eddig pihent. Hiszen sok dolga van, alaposan elfárad… látta már, kik követelik maguknak és örömmel röppent feléjük. Ekkor már az Idő is felfigyelt a dolgok ilyetén alakulására. Gyorsítani akart, de… képtelen volt rá! A Szerelem csak nevetett. Ostobában nevezte az Időt, amiért nem tudja, hogy akire rászáll a boldogság, annak megáll az Idő is! Vagy visszafelé csordogál…

Az Idő morogva tért vissza a rendes kerékvágásba, s hagyta, hogy ez a butuska Szerelem csináljon, amit akar!

Amikor a Nap már teljes pompájában ragyogott, a két alak egymásba kapaszkodva felállt. A lány átölelte a magas, horgas orrú férfit. Elragadtatással nézett rá…

A férfi pedig lágyan homlokon, majd ajkon csókolta a szép leányt. A tenger apró rákocskákat vetett partra, loccsant- hullámzott a lábaik alatt, mintha a nászukra írna felejhetetlen melódiákat…

A lány mosolyogva nézte a türkiz víz játékát.

A férfi pedig a lány mosolyát. Tudta, hogy ezért érdemes élni s ezt sosem felejti majd el. Akkor sem, ha a Pokol összes bugyra befogadni készül.

- Minden a helyén van, istennőm?

- Igen. A legtökéletesebben.

A két alak lábnyomát azonnal elmosta volna a víz… ám nem voltak lábnyomok. Létezett ez a két alak egyáltalán? Vagy csak mindennek a keverékei ők kicsit?

A lelked mélyén megtalálod őket. Tápláld őket minden nap, hogy előtűnjenek a lábnyomok…

- Vége-